A NATO-BŐVÍTÉS RENDKÍVÜLI TÖRTÉNETE
Az Amerikai Magyar Koalíció szerepe
Lauer Edith, tiszteletbeli elnök beszéde
Amerikai Magyar Koalíció
2009. március 10.
ASokat olvashattunk arról, hogyan zajlott a NATO első bővítési folyamata a kilencvenes évek elejétől a szinte pontosan 10 évvel ezelőtti csatlakozási ünnepségig. Ám sokkal kevesebbet lehetett hallani az amerikai magyar közösségek szerepéről, melyet ebben a hosszú folyamatban játszottak. Ma arról szeretnék mesélni, hogyan vált egy ilyen szervezet – az Amerikai Magyar Koalíció – a NATO bővítés elkötelezett támogatójává és résztvevőjévé.
A Koalíció 1991-ben, a kommunizmus régóta remélt bukása után alakult az amerikai magyar közösség érdekeinek képviseletére. Mi, magyarok – az Amerikában élő több millió közép- és kelet-európából származó etnikummal együtt – meg akartuk ragadni a lehetőségét annak, hogy biztonságot és szabadságot biztosítsunk korábbi hazánk számára Nyugat-Európa keretein belül. Ráébredtünk, hogy leghőbb óhajunk egybeesik Amerikának a régióra vonatkozó biztonsági érdekeivel: mindnyájan egységes, demokratikus, békés Európát akartunk, amely felváltja a Varsói Szerződés felbomlásával járó stratégiai vákuumot.
Clinton elnök hamar felismerte azt, hogy ha segíti a legfejlettebb új demokráciák újbóli beilleszkedését a nyugat-európai közösségbe, akkor a NATO szélesebb befolyási övezete egyaránt szolgálja majd az európai és az amerikai biztonsági érdekeket is. Ráadásul, a NATO-bővítés melletti korai kiállásával a közép- és kelet-európai ősökkel rendelkező szavazók millióinak támogatását is elnyeri.
S csakugyan, rengeteg szavazó tartozott ebbe a kategóriába: 20 millió amerikai állampolgár, akik hamarosan soknemzetiségű ernyőszervezetet hoztak létre azzal a céllal, hogy együttes erővel emeljenek szót a NATO keleti bővítése érdekében. A Közép- és Kelet-Európai Koalíció (CEEC) azért alakult, hogy összehangolja 17 nemzeti szervezet – többek között ukránok, lengyelek, baltiak, szlovákok, magyarok, románok és mások – törekvéseit. Természetesen az Amerikai Magyar Koalíció is aktív tagja volt a szervezetnek.
1994 januárjában a Clinton-kormányzat párbeszédet kezdeményezett Milwaukee-ban a négy Visegrádi ország nemzeti kisebbségeinek 20 vezetőjével. Mi is részt vettünk a találkozón, arra számítva, hogy hallani fogunk a NATO-bővítésről. De a háromórás heves vita során – többek között Sandy Bergerrel, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadó helyettesével, és Dan Frieddel, a Nemzeti Biztonsági Tanács európai ügyekért felelős igazgatójával, s végül Gore alelnökkel – egy másik lehetőséget ajánlottak fel: Békepartnerséget. Sokan a jelenlevők közül erős kétkedéssel fogadtuk a kormányzat javasolt feltételét, miszerint a Visegrádi országok vegyenek részt a Békepartnerség programban, mintegy a NATO-tagsághoz vezető út első lépéseként. Attól féltünk, hogy ez az eredeti NATO-terv visszavonását jelenti, hogy behódol az elszigetelődéstől és növekvő nacionalizmustól való orosz félelmeknek, hogy nem köt ki semmilyen kritériumot vagy ütemezést a NATO-bővítéssel kapcsolatban, és hogy nem nyújtja a hőn áhított elkötelezettséget a NATO részéről a tagállamok kölcsönös védelme iránt.
Ezután számos hasonló találkozó következett 1994-ben és 95-ben. Számomra ezek közül a legemlékezetesebb 1994 márciusában volt. Ezen a találkozón Strobe Talbott amerikai külügyminiszter-helyettes és orosz szakértő – aki szeretett volna lassítani a NATO-bővítési folyamaton – azt mondta nekünk, kisebbségi vezetőknek, hogy véleménye szerint a megújult Oroszország nem jelent majd fenyegetést a korábbi csatlósai számára. Majd folytatta: “A kérdés az: milyen lesz a 21. század Oroszországa? ÖNÖK úgy látják, hogy Oroszország majd visszatér a régi kerékvágásba és veszélyes forgatókönyv lebeg a szemük előtt, mi viszont sokkal pozitívabbnak látjuk Oroszországot… olyannak, amely emberséges demokratikus rendszert épít.” Sokan közülünk hevesen vitatták ezt az érvet. Végül az Amerikai Lengyel Kongresszus 80 éves vezetője, Jan Novak két kérdést tett fel Talbottnak: “Uram, miért hívott meg minket ide, ha úgy véli, a kommunizmussal kapcsolatos tapasztalataink miatt képtelenek vagyunk hiteles véleményt formálni Oroszországról? Ám még fontosabb: “Mi fog történni, Talbott Úr, ha NEKÜNK lesz igazunk és ÖN téved?”
Visszatekintve – félelmeink ellenére – a Békepartnerség igencsak sikeres megoldásnak bizonyult az integrációhoz és felkészüléshez. 1995-ben a magyarországi Taszáron logisztikai bázis nyílt az USA boszniai katonai hadműveleteinek támogatására. Végül, a Békepartnerség 27 nemzetet foglalt magában, akik ezernél is több többoldalú katonai kiképző gyakorlatban vettek részt.
Ám a közvélemény, számos politikai szakértő, valamint rangos újságírók – Thomas Friedman a New York Times-tól és mások – továbbra is megkérdőjelezték a közép-európai nemzetek tagfelvételének észszerűségét a NATO-ba. Sokan úgy vélték, ez elidegenítené Oroszországot és meggyengítené Jelcin pozícióját, míg mások attól féltek, az új tagok felvétele gyengítené a NATO katonai hatékonyságát. Jelentős aggályok merültek fel azzal kapcsolatban, hogy Oroszország beleszólhat-e a későbbi NATO-bővítésekbe vagy a NATO fontos döntési kérdéseibe. Az 1997 májusában tartott NATO-Oroszország csúcstalálkozón elfogadott NATO és Oroszország közötti Alapokmány meghatározta az Oroszország és a NATO közötti együttműködési területeket. Madeleine Albright amerikai külügyminiszter biztosította a közép-európai államokat, hogy Oroszországnak „ugyan lesz beleszólási joga, de nem vétójoga.”
1997. július 8-án a madridi NATO-csúcstalálkozón végre meghívták Lengyelországot, Magyarországot és Csehországot is, hogy csatlakozzanak szövetségbe. Az indítványhoz mind a 16 NATO-tagállamnak ratifikálni kellett az új tagok belépését, valamint szükség volt az amerikai szenátus kétharmados szavazatára.
Eközben jómagam és más Koalíció-vezetők magyarországi látogatásai során nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarok nem igazán értik, mekkora tétje van a csatlakozásnak, s sokan továbbra is ellenezik Magyarország belépését a NATO-ba. Néhányan semlegesek kívántak maradni, mások veszélyes, csalóka reménynek látták a tagságot. Sokan bármiféle idegen befolyást elleneztek: csalódásunkra, azonosnak tekintették a NATO lehetséges magyarországi jelenlétét a gyűlölt szovjet katonai jelenléttel! Működött egy aktív NATO-ellenes csoport, az Alba Kör, és a kicsi, de annál hangosabb Munkáspárt, amely szintén éles ellenző volt.
Amikor Horn Gyula miniszterelnök úgy döntött, hogy 1997 novemberében népszavazást tart az ügyben, tudtuk, információs kampány megszervezésébe kell fognunk, amely lehetővé teszi, hogy a magyar szavazók felkészülten szavazzanak. Habár úgy terveztük, hogy az oktatási tervünket a SEED alapból finanszírozzuk, 1997 februárjában komoly akadállyal kellett szembesülnünk. Az állami alapok hirtelen nem álltak többé rendelkezésünkre, így – hacsak nem szerezzük meg magunk a szükséges forrásokat – le kellett volna mondanunk a magyar programtervezetről. Sikerült azonban átütemezni, újratervezni és korszerűsíteni a programot, miután – hatalmas erőfeszítések árán – alapítványoktól és vállalatoktól rekordidő alatt megszereztük a szükséges támogatást. Támogatóink többek között a German Marshall Fund (Német Marshall Alap), a Ronald S. Lauder Alapítvány, a MALÉV Magyar Légitársaság, az Egyesült Államok budapesti missziója, és legfőbb magyar partnerünk, a Magyar Atlanti Fórum voltak.
Tekintettel a 1997. november 16-ára kiírt népszavazásra, azt terveztük, hogy három magyarországi nagyvárosban tartunk konferenciát “Magyarország a kibővített NATO-ban: Előnyök és feladatok – Nyílt vitaprogram a magyar néppel” címmel.
A konferencián 38 felszólaló volt, köztük kiváló politikai, gazdasági és katonai szakértők Magyarországról, a NATO-ból, Nyugat-Európából és az Egyesült Államokból, többek között: Nicholas Kehoe altábornagy, a NATO Katonai Bizottságának alelnöke és Chris Donnelly, a NATO főtitkárának közép-és kelet-európai ügyekért felelős különleges tanácsadója; Bánlaki György, Magyarország amerikai nagykövete és Simonyi András, a NATO magyarországi nagykövete; Jeszenszky Géza, Magyarország korábbi amerikai nagykövete; Donald Blinken, az Egyesült Államok magyar nagykövete; Végh Ferenc altábornagy, a Magyar Honvédség vezérkari főnöke; Gina Marie Hatheway, Mike deWine ohiói szenátor külügyi tanácsadója; Rónay Csicsery István; valamint Dérer Miklós, a Magyar Atlanti Fórum főtitkára.
Amikor november 6-án Göncz Árpád köztársasági elnök megnyitotta az első konferenciát a magyar parlamentben, az összes magyar politikai párt kinyilvánította támogatását Magyarország NATO-csatlakozása iránt. A november 8-i egész napos konferencia Debrecenben, a történelmi Református Gimnáziumban került megrendezésre, a harmadik tanácskozás helyszíne pedig a Miskolc melletti Lillafüred volt, november 10-én. Mindkét városban a felszólalók részt vettek a városházán tartott nagygyűlésen is, ahol mind a támogatók, mind az ellenzők rengeteg kérdést tettek fel. A konferenciasorozat nagy országos és helyi médiafigyelmet kapott Magyarországon.
A leglelkesebbek a magyar civil szervezeti partnereink voltak, mint a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Atlanti Tanács, az 1945 Alapítvány, a Batthyány Lajos Alapítvány, Forgács Pál Alapítvány, az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete, valamint a Demokrácia a Kommunizmus Után Alapítvány.
Rengeteg történetet tudnék mesélni ezekről a konferenciákról, de most csak egyet osztok meg Önökkel. A magyar választók semleges tájékoztatásának igen fontos része volt, hogy a NATO-tagság támogatóit és annak ellenzőit egyaránt meghívtuk a konferenciákra. Miskolcon, ahol a Munkáspárt aktív ellenző volt, egy idősebb úr odalépett hozzám és bocsánatkérő hangon azt mondta: “Kedves hölgyem, remélem tisztában van azzal, hogy nem fogok tudni egyetérteni Önnel?” “Igen,” – válaszoltam – “ezért hívtuk meg.” Tiszteletteljesen kezet csókolt, majd a fejét rázva elsétált: “Hát ez hallatlan Magyarországon!” Később aztán kifejtette ellenvetéseit, amíg csak a hallgatóság néhány tagja le nem intette, és megkérdezte tőle, mit fog majd mondani az unokájának, miért szavazott az ő biztonságos jövője ellen?
A magyar népszavazásra 1997. november 16-án került sor valamivel több mint 50%-os részvétellel, amelyen a szavazók 85%-a támogatta Magyarország NATO-tagságát! Ez fontos eredmény volt, mivel a NATO-bővítés amerikai ellenzői a magyarországi vereséget mint hatásos ellenérvet használhatták volna fel az amerikai szenátusban. 1998. május 1-jén az Egyesült Államok szenátusa 80-19 szavazati aránnyal jóváhagyta Magyarország NATO-csatlakozását.
A következő tavasszal a Koalíció vezetőit meghívták a történelmi aláírási ünnepségre, melyen Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság hivatalosan is a NATO tagja lett. Az eseményre 1999. március 12-én került sor a Missouri állambeli Independence-ben, ahol 1949-ben Truman elnök bejelentette a NATO megalakulását.
Ezután nem sokkal, 1999 áprilisában, az Amerikai Magyar Koalíció a Potomac Alapítvánnyal közösen gálavacsorát rendezett, melyen megemlékeztek egyrészt a NATO megalapításának 50. évfordulójáról, másrészt Magyarország, Lengyelország, és a Cseh Köztársaság NATO-csatlakozásáról. A gálavacsora tiszteletbeli védnökei Bill Clinton amerikai elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök voltak. Útban a fehér házi hivatalos ünnepségre Orbán Viktor miniszterelnök és a magyar delegáció meglátogatta és külön üdvözölte a gálavacsora résztvevőit.
A beszédem során következetesen többes számban beszéltem. Bizonyára el tudják képzelni, hogy a NATO-bővítés elősegítéséhez szükséges koalíciós erőfeszítések rengeteg ember munkájával jártak. Engedjék meg, hogy kiemeljek néhányat közülük:
Újvági Péter, aki bevezetett minket a
clintoni Fehér Házba, és az egész folyamatban aktív szereplő volt;
Dan McDonald biztonsági szakértő a Potomac Alapítványtól, aki csodálatos
és türelmes tanár volt, és felbecsülhetetlen tanácsokkal látott el
számos alkalommal;
Róbert Gábor, aki felhasználva kitűnő magyar kapcsolatait biztosította a
magyar társszervezetek és Göncz Árpád köztársasági elnök részvételét;
Ifj. Koszorús Ferenc, aki képviselte az Amerikai Magyar Koalíciót a
Közép- és Kelet Európai Koalícióban és rendkívül aktív szerepet vállalt
más washingtoni helyszíneken is;
Szekeres Zsolt, aki bármikor kész volt segíteni, tanáccsal ellátni és
intézni a Koalíció programjait Magyarországon és Washingtonban;
Anne Bader, aki a magyarországi konferenciák megszervezésének aktív
közreműködőjeként megszerezte a legrangosabb NATO-felszólalókat, s
férjével, Joseph-fel részt vett az rendezvényeken;
Somogyi Ferenc nagykövet, korábbi külügyminisztériumi államtitkár, aki a
koalíciós erőfeszítések döntő pillanataiban nyújtott segítséget;
Nick Kehoe altábornagy, aki mindhárom konferencián lelkes szónok és
aktív résztvevő volt;
valamint a számos Koalíció-tag (az előbb említetteken kívül) akik magas
szintű találkozókon vettek részt és levelek százait írták: Bertalan Imre
tiszteletes, Hámos László, George Dozsa, Ludányi András, George Pogan,
Fülöp László és Ágnes, Papp László, Bojtos László és sokan mások.
Rendkívül hálás vagyok Marilyn di Giacobbe-nak, a Fehér Ház közkapcsolatokért felelős vezetőjének barátságáért és támogatásáért, és ugyanezért Dan Friednek, aki végre megtanította nekem a “kis lépések” fontosságát, és mindig visszahívott, még akkor is, ha tudta, olyasmit kell közölnie, aminek nem fogok örülni. Emlékszem a hosszú beszélgetésekre Steve Flanagannel, Jim Holmes-szal és a Clinton-kormányzat más tagjaival, akik nagyban segítették munkánkat azáltal, hogy átérezték a NATO-bővítés szükségességét. Szintén nagy tisztelettel gondolok három csodálatos lengyel szövetségesünkre, akiktől igen sokat tanultunk, s akik egész életükön át odaadóan szolgálták Lengyelországot, és ma fent valószínűleg mennybéli ünneplést tartanak: ők Jan Nowak valamint Myra és Caz Lenard.
Ahogy visszatekintek ezekre a NATO-bővítésért való intenzív munkával teli évekre, úgy érzem, minden pillanat megérte. Mi, amerikai magyarok, valóban szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért egy történelmi lehetőség pillanatában élhettünk és dolgozhattunk, és jelentősen hozzájárulhattunk ahhoz, hogy a történelem teljes utat járjon be: 50 évnyi szenvedés és kényszerű távollét után Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság a NATO-csatlakozzásal végre visszatért a nyugati világba.
Vissza a magyar nyelvű sajtónyilatkozatra
